Második fejezet

Már egy hete történt. Egy hete, hogy Harry megérkezett az intézménybe. Nem sok olyat csinált, amit elvártam volna tőle. Egyszerűen betartotta a szabályokat és azt tette amit tennie kellett, nem okozott semmi problémát. A legtöbb ember, akik ide kerülnek, kiakadnak az első itt töltött hét során, de azt már tudtam, hogy Harry más, mint a többiek. Sok mindenben különbözött tőlük. Mindig betartotta a szabályokat. Ennek meg kellett volna nyugtatnia engem, de csak halálra rémisztett. Már megszoktam, hogy a betegek megőrülnek, sikítoznak, kiabálnak, próbálják megtámadni az embereket. Tudtam, mit kell tennem ezekben az esetekben, és hogyan reagáljak. De Harry túl szófogadónak tűnt, alkalmazkodott és azt tette amit mondtak neki. Az őrültek nem így viselkednek. Dührohamot kapnak mert tudják, hogy be lesznek zárva és félni kezdenek. Harry viselkedése megmutatta, hogy ő nem félt, nem aggódott amiatt, hogy talán itt ragad örökre. Készült valamire. És ez megrémisztett engem.

Ezen gondolkodtam miközben az ápolónő irodájában ültem, és nem igazán volt semmi dolgom. Hallottam, ahogy az ajtó nyílik és belépett Lori, akinek a pozíciója „főnővér” volt, bár ő volt az egyetlen ápolónő, aki itt dolgozott. Hosszú ősz haja volt és világos bőre, körülbelül 60 éves volt.

„Szia, Mrs. Hellman kéri hogy vidd ki a reggelit 419-es szobába,” mondta. Szobáknak neveztük, de inkább börtöncellákra hasonlítottak a helységek, amikben a betegek éltek. Bólintottam és vonakodva felálltam, megfogtam egy tálca ételt és a cella felé indultam. Nem emlékeztem, kié volt a 419-es szoba, de gondoltam úgyis látni fogom hamarosan. Kinyitottam a nehéz cellaajtót és besétáltam. Amikor megláttam, hogy ki van odabent, majdnem eldobtam a tálcát.

Harry szobája volt.

Az ágya szélén ült, a karjai az ölében pihentek. A padlót bámulta, és úgy tűnt, hogy mélyen a gondolataiba van merülve. Az inge ujjai fel voltak tűrve, göndör haja zilált volt, hátrasimítva a fején. Hallotta, hogy bementem és a fejét felém fordította.

„Heló,” mosolygott.

„Szia,” mondtam csöndesen. „Ömm…” Nem igazán tudtam, hová tegyem a reggelijét és kínosan kezdtem érezni magam, ezért egy pillanatig csak álltam ott.

„Add ide,” mondta, miközben felkelt az ágyról és felém indult az ételért. Ösztönösen hátraléptem egyet, és így már egészen a falnál álltam.

Mélyen kuncogott a reakciómon és még közelebb jött. Visszafojtottam a lélegzetem miközben a lehető legközelebb jött hozzám, a közöttünk lévő tálca csak néhány centivel választott el engem tőle. Hátra kellett hajtanom a fejem, hogy lássam az arcát, olyan magas volt hozzám képest, a szeme mély smaragdzöld színű volt. Egy vigyor terült szét az arcán, miközben megnyalta az ajkait.

„Ne aggódj, nem foglak bántani.” Lassan, mély hangon beszélt. „Hogy hívnak, drága?”

„Rose.”

Közelebb hajolt hozzám. Egy kicsit túl közel. Meglepődtem, hogy mennyire jó illata volt ezen a dohos helyen is. Lassan közelebb vitte az ajkait a fülemhez, és éreztem forró leheletét a nyakamon, amitől remegni kezdtem. „Én Harry vagyok,” suttogta.

Én csak bólintottam. A szívem iszonyatos sebességgel dobogott a mellkasomban. Egy gyilkos volt csupán néhány centiméterre tőlem. Fogalmam sem volt, mit fog tenni. De meglepetésemre, semmit sem csinált. Csak ott állt.

„Most már megkaphatnám a reggelim?” kérdezte vigyorral az arcán.

Lenéztem, és észrevettem hogy még mindig olyan erősen szorítom a tálcát, hogy az ujjperceim elfehéredtek. „Pe-persze,” dadogtam, majd felé löktem a tálcát és kirohantam. Hallottam egy mély kacagást a cellából, és gyorsan elsétáltam, idegesen. Zaklatott voltam, amiért engedtem őt közel férkőzni magamhoz, és amiért elmenekültem előle. Ezzel azt mutattam, hogy gyenge és sebezhető vagyok, és ez nem a legjobb módja volt annak, ahogyan a könyörtelen bűnözőkkel viselkedni kell.

Egy kissé felkavartan léptem be az ápolónő irodájába. Harry csábító, de mégis fenyegető közelsége még mindig élénken élt az emlékezetemben. Hogy küldhetett engem Mrs. Hellman abba a szobába bármiféle védelem, testőrök nélkül, vagy hogy akár bilincs lett volna a fiún? Megtámadhatott vagy megerőszakolhatott volna vagy kirohanhatott volna bármelyik pillanatban és nem lett volna segítség számomra. Tisztában voltam vele, hogy Mrs. Hellman azt mondta, többet leszek majd a betegekkel, de ez nem az volt amire számítottam.

Lori irodájába sétáltam, aki éppen egy skizofréniás betegnek segített, akit Darla-nak hívtak és vízbe fojtotta a saját gyermekét.

„Szia, jól vagy? Úgy nézel ki mint aki szellemet látott,” jegyezte meg.

„Nem, jól vagyok,” hazudtam. Nem akartam most betegek körül lenni, csak arra volt szükségem hogy egy percre kitisztuljon a fejem. „Ki kell mennem a mosdóba,” mondtam, miközben kisiettem a szobából.

„Rendben, de siess vissza, az ellenőrzést kell csinálnunk ma,” kiáltotta utánam.

Sóhajtottam. Minden hónapban egyszer ellenőrizzük az összes beteg fizikai egészségét. Nem a mentális egészségüket, amire leginkább kíváncsi lettem volna. Az a pszichológus dolga volt.

Kihasználtam az időmet a mosdóban, megigazítottam hosszú hullámos sötét hajamat, az egyenruhámat, miegymást. Miután kész voltam a mosdóban, visszamentem az irodába és leültem.

„Szia, épp elkerülted az új srácot, Harryt,” mondta Lori, amikor visszaértem.

„Nem mondhatnám hogy sajnálom, amiért ezt hallom,” feleltem.

„Miért, talán nem kedveled őt?”

„Figyelembe véve a tényt, hogy megnyúzott három nőt? A frászt hozza rám.”

„Oh, értem. Valahogyan engem is megijeszt, de egyszer minden beteg ezt teszi.”

„Tényleg? Te mindig nyugodtnak tűnsz a közelükben.”

„Igen, hát, ez azért van, mert már hozzászoktam. Ha egyszer megismered őket, rájössz hogy nem is annyira különböznek tőlünk, a normális emberektől. Csak elvesztek a saját fejükben.” Ezután, már halkabban így szólt, „A felüknek nem is kellene itt lenniük, ebben a börtönben bezárva.”

„Hogy érted ezt?” kérdeztem. Ők mind bűnözők voltak. Természetesen megérdemelték, hogy be legyenek zárva.

„Mindegy, felejtsd el hogy bármit is mondtam.”

Kíváncsi voltam, hogy pontosan hogyan is értette ezt, de úgy döntöttem, nem megyek messzebbre. Néhány óráig még Lorival dolgoztam, adogattam neki a kellékeket és jegyzeteket csináltam, bármit amire szüksége volt. Nem kellett lenyugtatnunk senkit vagy hívni a biztonságiakat, úgyhogy jó volt.

Amikor már körülbelül a betegek felét láttuk, Lori felém fordult. „Rendben, itt az ideje az ebédszünetnek,” sóhajtott, majd azonnal elhagyta a szobát. Én nem igazán voltam éhes, de kizárt dolog volt, hogy ebben az irodában ücsörögjek egy órán keresztül, ezért úgy gondoltam, elmegyek körülnézni. Ismertem azokat a helyeket, ahol a munkámat kellett végeznem, úgy mint az ebédlőt, a betegek szobáit és a dolgozók pihenőjét, de mást nem. És ahogyan kintről lehetett látni a helyet, hatalmas volt. Valószínűleg alig a felét láttam még csak az épületnek. Nem tudtam mást, csak azon gondolkodni, hogy vajon mi van az intézmény többi folyosóján.

A lépteim visszhangoztak a betonpadlón, ahogyan a hosszú folyosókon mentem, ki tudja hová. Miközben sétáltam, észrevettem, mennyire öregnek látszik az épület. Körülbelül 40 évvel ezelőtt épült 1912-ben, de már szinte őskorinak látszott.

Egyébként elég kísérteties volt a hely. Egy kissé hűvös volt és sötét. A több száz beteg és dolgozó ellenére is elhagyatottnak tűnt. Csak mentem a kőfalak mentén, olyan öt percig, fordulókon és kanyarokon keresztül, amikor egy nagy, nehéz ajtóhoz értem. Vasból volt és úgy nézett ki, mint egy bejárat egy egész másik intézménybe. Elfojtott ordításokat és sikolyokat hallottam az ajtó másik oldaláról átszűrődni. Felnéztem, és szürke betűket láttam az ajtókeret fölött, amin ezt volt olvasható: „C szárny.”

Egy részem kíváncsi volt, hogy milyen borzalmak lehetnek az ajtó mögött, egy másik részem viszont soha nem akarta megtudni.

Úgy döntöttem, folytatom a sétát és végül egy másik szobához értem. Ez a bejárat nem volt olyan nagy és masszív, de egy kicsit eldugottabb volt. Nem volt semmilyen tábla, ami megmondhatná, hogy milyen szoba ez, de mindenképpen ki akartam deríteni. Szóval lenyomtam a kilincset és beléptem.

Amikor bementem a szobába, egy hatalmas rendetlenségben találtam magam. Dokumentumok és papírok voltak felforgatott halmokban a földön. Ábrák voltak elszórva a falak mentén, a polcon üvegek tele… Mi a fene lehetett azokban az üvegekben? Nem igazán tudtam megmondani. A folyadék az üvegekben hideg és ködös volt. A pillantásom a rajzokra vándorolt. Úgy néztek ki, mintha az emberi test különböző részei lennének ábrázolva rajtuk. A legtöbb az agy, néhány a szív és az idegek, amennyire meg tudtam állapítani. Az egyikre valami rá volt firkálva.

#309-es teszt, 20. beteg, Lila Darson.

Mi a fene?

Átléptem a rengeteg papíron, próbálva jobban szemügyre venni egy másik ábrát, de hallottam, ahogyan az ajtó lassan kinyílt. Megfagytam az ijedségtől. Tudtam, hogy nem szabadna itt lettem, és bárki is nyitotta ki az ajtót, valószínűleg ő is tisztában volt ezzel.

„Mit képzelsz, mit csinálsz itt?”