Első fejezet

Nem ez volt a legjobb napom. Szemergett az eső odakint és a kietlen idő csak még ijesztőbbé tette az intézményt. A hátam fájt a sok lehajolástól, ahogyan megcsináltam rengeteg ágyat, lepedőkkel amiket fene tudja, ki tett mocskossá és büdössé. A lábaim szintén fájtak, köszönhetően annak, hogy én szállítottam ki az olcsó és íztelen ételeket minden szobába. Az egyetlen zaj a lépteim hangja volt a hideg betonpadlón.  A többi beteg valószínűleg éppen ebédelt vagy valamit csinált a másik teremben. Amint ledobtam az ételt az utolsó szobában, az egyik kolléganőm, Kelsey odajött hozzám. Néhány évvel volt idősebb nálam és úgy ismerte ezt a helyet mint a tenyerét. Nekem ez csak a harmadik hónapom volt itt a Wickendale Mental Hospital for the Criminally Insane-ben. Leginkább ápolónő-segédként dolgoztam, de a szigorú biztonsági rendszer miatt nem volt okom az aggodalomra, ezért bárhol máshol is dolgoztam ahol szükség volt rám. Én voltam mindenkinek a segítője, amikor túl elfoglaltak voltak és segítségre volt szükségük valamiben.

„Hé, mit csinálsz te itt?” kérdezte Kelsey.

„Ömm.. A munkámat?”

„Mindenki más kint van, neked is ott kellene lenned!”

„Miért? Mi történik?” csodálkoztam.

„Hát nem hallottad? Ma hozzák be az új férfit”, mondta izgatottan.

„És?” Nem értettem, mi ebben olyan nagy ügy. Állandóan új betegek érkeztek ide. Mi volt olyan különleges ebben a napban?

„Hallottad a híradóban hogy egy férfi megnyúzott három nőt?” A hangja túlságosan izgatott volt a témához képest.

„Igen. Csak azt ne mondd, hogy…”

„De igen, ide jön. És le fogjuk késni ha nem igyekszel!” Kelsey megfogta a kezem és a főbejárat felé rángatott. Meglepődött voltam és egy kissé ideges. Nem tudtam miért. Úgy értem, milyen emberre számítanál egy elmebeteg emberek számára fenntartott intézményben? Nem tehettem róla, de a körmeimet rágtam; ez egy rossz szokásom volt gyerekkorom óta.

Kiléptünk az esőbe és egy percig várakoztunk. Körülnéztem, és láttam hogy Kelsey-nek igaza volt; majdnem az egész személyzet itt volt hogy részt vegyenek az izgatottságban. Rendőrök is voltak itt természetesen, hogy irányítás alatt tartsák a dolgokat, de így is tömeg volt az emberek miatt akik mind látni akarták a hírhedt bűnözőt. Voltak olyan emberek is, akik tiltakoztak az ellen, hogy a férfi ebben a börtönben/mentális kórházban élhessen, bárminek is hívták ezt a helyet. A legtöbben halottnak akarták őt.

Már majdnem visszaindultam inkább az épületbe, mint hogy kint várakozzak a rossz időben, amikor egy sötét rendőrautó érkezett, és megállt az épület előtt. Két rendőr szállt ki belőle és nyitotta ki a hátsó ajtót. Most már kíváncsi lettem. Hogyan nézhet ki? Mennyi idős lehet? Vajon vonzó-e, vagy visszataszító?

A válaszra elég hamar rájöttem. A testőrök benyúltak a kocsiba és megfogták a férfi karjait. Amint kihúzták őt a kocsiból, a földet kezdte nézni, ezért nem láttam az arcát.  A kezei és a lábai bilincsbe voltak fogva, amik csörögtek ahogyan sétált. Már egy undok, csúnya kék és szürke kezeslábast viselt, ami kötelező volt az itteni betegek számára. Még ebben az előnytelen ruhában is meg tudtam állapítani róla, hogy magas volt és sovány. Mielőtt az épülethez vezető kőlépcsőkre lépett, a férfi rám nézett, így egészen részletesen láthattam őt. Túl keveset mondanék azzal, ha azt állítanám, vonzó volt.

Meglepődtem az előttem álló gazember tagadhatatlan szépségétől. Valószínűleg húsz éves körül lehetett. Elbűvölő szemeit hosszú sötét szempillák keretezték. Telt ajkai kissé szétnyíltak ahogyan a márványlépcsőkön sétált felfelé. Zilált, sötét haja volt, ami a homlokába hullott, és a fülénél begöndörödött. Erős, kiemelkedő állkapcsa volt, amit most összeszorított és a szemöldökét középen idegességében összeráncolta, ahogyan a tiltakozókat hallotta kiabálni és követelni azt, hogy öljék meg őt.

Nem tudom, mit vártam. Talán, hogy kiakad, vagy kiabálni kezd, bármi ilyesmit. A legtöbb ember ezt teszi, amikor ide érkeznek. Kiakadnak, megpróbálnak elmenekülni vagy nevetséges dolgokat kiabálnak. Valaki, aki ilyen gonosz mint ő, biztosan valami extrém dolgot csinált volna. Úgy értem, három nőt megnyúzott! Milyen beteg ember tesz ilyet? De nem, ő csak besétált a bejáraton egy szó nélkül.

Oldalba böktem Kelsey-t. „Szóval ennyi?”

„Gondolom, igen” sóhajtott. „Ez túl rossz, valami izgalmasabbat vártam.”

Nevettem. Kelsey humorának mindig sikerült megnevettetnie. Tudtam, hogy ugyanazon gondolkozik, mint én. A férfi, aki most ment be, valószínűleg a legcsábítóbb, legnagyszerűbb férfi volt, akit valaha láttunk. De senki nem akarta volna elismerni, hogy egy pszichopatához vonzódik.

„Rendben, mindenki vissza a munkára!” utasított a felügyelőnő, Mrs. Hellman, és mindenkit az épület felé hessegetett. Körülbelül ötven éves volt, szőke hajjal és szúrós kék szemekkel. Egyáltalán nem kedveltem őt, de szükségem volt a munkára. Meglepődtem, hogy egyáltalán egy ilyen jól fizető munkát kaptam mindössze 20 évesen. Bár van egy diplomám, valahol el kellett kezdenem dolgozni, hogy később aztán feljebb léphessek egy magasabb pozícióba.

Visszamentem az épületbe és megnéztem az időt. Basszus, ebédidő van. És nem az én ebédemre gondoltam.  Ülnöm kellett és felügyelni (néhány biztonsági őrrel együtt) ahogyan a betegek  ettek, kártyáztak vagy csinálták amit akartak a két szabad órájukban. A szokásos helyemen álltam a terem hátuljának közepén, így egyszerre szemmel tarthattam mindenkit. Az első óra felénél, az ajtók kinyíltak és mindenki odanézett. Az új férfi sétált be, két biztonsági őrrel az oldalán akiknek az volt a feladatuk, hogy irányítás alatt tartsák, bár nem tűntek túl meggyőzőnek, mivel a férfi mindkettőjüknél magasabb volt. Még mindig bilincset hordott a csuklója és a bokája körül.

A tulajdonságai erősebbek lettek mint korábban, de a szemöldökei még mindig ugyanúgy összeráncolódtak, ahogyan gondolkodott. Mindenki olyan meglepetten bámult rá, mintha éppen most ölt volna meg valakit a szemük láttára.

Ő nem figyelt rájuk, ehelyett csak az egyik üres asztalhoz sétált és leült. Semmi étel, semmi cselekvés, ő csak ült egy helyben a széken és a falat bámulta. Az első gondolatom az volt, hogy talán még őrültebb mint egy bűntettes, de aztán gondoltam hogy jobb annál. Úgy értem, ha egy ilyen helyen kellene lennem, ahol az emberek halálos fenyegetéseket kiabálnak nekem és egyszerre kellene igazodnom egy új helyhez és egy új élethez, csak arra lenne szükségem, hogy leüljek és kitisztulhasson a fejem.

Úgy tettem, mintha a többi beteget nézném, de nem igazán figyeltem rájuk. Csak a gesztenyeszínű göndör hajú férfira tudtam fókuszálni. Nem tudtam miért. Félnem kellene tőle, és féltem is, de ugyanakkor mégis érdekesnek találtam őt. Nem tudom, mi volt ez de úgy éreztem, mintha szinte vonzana magához. Talán azért volt, mert féltem tőle, és nem tudtam abbahagyni a gondolkodást a tettein. Talán csak kíváncsi voltam. Talán…

Mrs. Hellman jött be hirtelen és fújta meg fülsiketítő sípját, jelezve hogy ideje az úgynevezett bűnözőknek visszamenni a szobáikba és a celláikba, akárhogyan hívták is őket. Az új férfi magassága kiemelkedett a többiek közül, amikor felállt a helyéről. Engedelmeskedett az őröknek, akik a szobája felé vezették.

Amikor a terem kiürült, Mrs. Hellman sajnos felém indult. Hirtelen belém hasított a rettegés. Nagyon megfélemlítő nő volt és soha nem volt semmi kedves mondanivalója. Ha valakivel személyesen beszélt, akkor az általában vagy azért volt, hogy ordibáljon vele, vagy azért, hogy kirúgja.

„Rose, beszélhetnék veled egy percre?” kérdezte. Bólintottam, mire ő közelebb jött. Nem látszott boldognak. Igazság szerint, soha nem látszott annak.

„Nagyon jó munkát végeztél itt az előző két hónapban. Meg vagyok lepve, amiért még nem léptél ki. Azon gondolkozom, hogy egy kicsit több felelősséget adok neked itt.” mondta.

„Oh, köszönöm.”

„Sokkal nyugodtabbnak tűnsz, mint a többiek az itteni betegekkel szemben. Talán segíthetnél kevesebbet az ápolóknak, és többet a betegeknek. Ha ez így neked is megfelel.”

„Igen, persze, hogy megfelel. Nagyszerű lenne,” mondtam. Igaz volt, hogy sokkal nyugodtabbnak éreztem magam pszichopata elítéltek között, mint amennyire kellett volna. Azt hiszem, egyszerűen csak érdekesnek találtam velük lenni, látni hogy mit gondolnak, hogyan gondolkodnak. Egy kis részem mindig is kételkedett abban, hogy valójában őrültek voltak-e. Vártam, hogy Mrs. Hellman elmenjen de ott maradt, ahol volt, ezért feltettem neki a kérdést amin az utóbbi két órában gondolkodtam.

„Ömm, az új férfi…” kezdtem.

„Ó, igen, ő nagyon érdekes,” mondta, mintha a férfi valamilyen tudományos kísérlet lenne. „Hát, most már tényleg mennem kell.” Mrs. Hellman gyorsan elindult, anélkül hogy hagyta volna, hogy befejezzem a kérdésemet.

„Mi a neve?” kiáltottam utána.

Visszafordulva a szemembe nézett szúrós kék pillantásával. „A neve Harry. Harry Styles.”