Hatodik fejezet

A hideg utcákon sétáltam, nem éreztem magam túl jól a munkába menet. Az idő csípős hideg volt, mint mindig, de volt valami a levegőben amitől kissé depressziósnak és nyúzottnak éreztem magam. Talán csak épp egy olyan nap volt.

A rossz hangulatom ellenére mosolyogtam, amikor eszembe jutott a tegnap esti sétám James-el. Úriember volt, és igazán vicces a saját aranyos módján. Kezdtem egyre jobban megkedvelni őt, minden egyes perccel amit vele töltöttem.

Nem olyan volt, mint Harry. Igazából teljesen az ellentéte volt. James szerény és édes volt, Harry pedig durva és udvariatlan. James rendes volt és keményen dolgozott, Harry pedig valószínűleg nem lehetett volna kevésbé flegma. Ahogyan James-t egyre jobban kedveltem minden egyes másodperccel, az utálatom Harry iránt szintén minden másodperccel nőtt. Mintha a James iránti szeretetemet megcáfolta volna a gyűlöletem Harry iránt.

A pszichopata gondolatára, egy gyötrelmes érzés öntött el. Akármi is volt ez, nem tetszett. Talán bűntudat vagy utálat, nem tudom. Ha csak rá gondolok, megfájdul a fejem.

Ahogy a Wickendale épülete felé közeledtem, észrevettem egy szép autót, amint a lépcső elé parkolt. Atyám, bárcsak lenne egy kocsim! Spórolok rá és hamarosan már vennem is kellene egyet, hogy ne kelljen a rossz időben sétálnom minden nap.

A kocsi első ajtaja kinyílt és egy csinos nő lépett ki belőle, gombos bézsszínű kabátot viselt, szép lapos talpú cipővel. Vállig érő haja vörösesbarna színű volt, és az arca alapján a harmincas éveiben járhatott.

Csodálkoztam, hogy ez a nő mit kereshet egy ilyen helyen, miközben felsétált a kőlépcsőkön. Aztán észrevettem a nagy kamerát a kezében. Riporter volt.

Nem tudom miért, de idegességet éreztem, amiért ott volt. Tudom, hogy csak a munkáját végezte, de a legtöbb riporter túl kíváncsi volt és felsőbbrendűen viselkedett, ezért általános nemtetszést éreztem irántuk.

Néhány lépéssel mögötte léptem be az épületbe, ahol hálásan üdvözölt a fűtött levegő. Az ápoló-iroda felé vettem az irányt, de nem tudtam kimaradni az előttem játszódó jelenetből. A riportert megállította a kifejezéstelen arcú Ms. Hellman, aki, mint mindig, boldogtalannak látszott. Úgy tűnt, mintha ő és a riporter veszekednének, de nem tudtam megfejteni a szavaikat, mert őrült kiabálás hallatszott valahonnan a folyosó végéről. És aztán, egy dühös nézéssel és még néhány szóval kísérve Ms. Hellman-tól, a riporter kiviharzott az épületből. Mi a franc volt ez?

Próbáltam elterelni a gondolataimat, figyelembe véve hogy nem lenne jó ötlet megkérdezni Ms. Hellman-t. Ezért úgy döntöttem, folytatom az utam az ápoló-iroda felé, amikor megláttam egy napbarnított, görnyedt alakot felém sétálni. „Kelsey!” kiáltottam.

„Szia, Rose! Hol voltál?”

„Dolgozni,” feleltem egy vállrándítással.

„Hát, biztos mindketten nagyon elfoglaltak voltunk, mert már régen nem láttalak.”

„Csak néhány napja, de igen,” nevettem. Kelsey az épület egyik részében dolgozott pszichológusként, én pedig a másikban a betegek fizikai egészségével foglalkoztam, ezért nem láttam őt olyan sokszor a munkában, mint szerettem volna. De a távolság ezen a héten még a szokottnál is nagyobb volt, egyáltalán nem is láttam őt.

A folyosó végén lévő órára néztem, gondolkodva, hogy van-e időm beszélgetni. Korán jöttem, ezért gondolom, rá tudok szánni néhány percet.

„Szóval, mit csináltál az utóbbi pár napban?” kérdeztem.

„Nem sok mindent,” mondta, de a szemei egy pillanatra ijedtnek tűntek, mintha aggódott volna valami miatt. „És te?” kérdezte, témát váltva.

Megharaptam az alsó ajkam, gondolkodva, hogy mondjak-e neki valamit Harryről, bár igazából nem is volt sok minden, amit elmondhattam volna. Csak néhányszor beszéltünk. De azért elmondtam neki, elmagyarázva minden beszélgetést, amennyire csak emlékeztem. Úgy döntöttem, kihagyom azt a részletet, amikor Harry keze a combomon vándorolt… Az emlék égető vágyat okozott bennem, ezért gyorsan próbáltam elfelejteni.

„Váó,” mondta ingerülten, amikor befejeztem. „Hát, ez nem éri!”

„Öhm, nem igazán mondanám szerencsésnek magam…”

„Én igen! Szeretnék vele beszélni és a fejébe látni, tudni hogy mit gondol.” mondta, kancsalítva a szemeit, mintha megpróbálná elképzelni Harry gondolatait. Kelsey-t mindig is érdekelték az őrült emberek elméi, tudni akarta hogy működnek, és miben különböztek a többi embertől.

„Nem volt még az irodádban?” csodálkoztam. Kelsey általában az összes beteget megnézi, legkésőbb egy héttel az érkezésük után.

„Persze, hogy volt. De ő okosabb mint a többiek. Zárkózott, de szeretnék egy normális beszélgetést vele és elérni, hogy nyitottabb legyen. Csak nyugodtan, ahelyett hogy vizsgálnám és jegyzetelnék róla.”

„Akkor tedd azt,” feleltem egyszerűen, miközben Kelsey gondolkodva bólintott. „Mennem kell, elkések. Később találkozunk.”

„Várj, el kell mondanom valamit.” szólt Kelsey, mielőtt még elmehettem volna. „Én, öhm… Én…” kezdte, holtra váltan a szemembe nézve. Aztán megint oldalra nézett, mintha aggódna, hogy valaki figyel minket.

„Tudod mit, nem számít. Később találkozunk.” Ezzel megfordult és sietősen elsétált.

Ez nagyon furcsa volt. A kíváncsiság szinte felemésztett, égtem a vágytól hogy megtudjam, mit akart mondani. De nem volt időm arra, hogy kövessem őt és megkérdezzem, különben elkéstem volna. És az egyetlen dolog amit jobban utáltam annál, hogy nem tudok dolgokat, az volt, ha elkések.

A mai nap az unalmas és elfoglalt keveréke volt, ez a kettő váltakozott. Bár megkönnyebbültem, mint mindig, amikor az óra tizenkettőt ütött és mehettem az ebédhez. Vicces volt, hogy mindig vonakodva mentem csak, hogy lássam Harryt, mégis az ebéd volt a napom kedvenc része. Sokkal érdekesebb volt, mint papírmunkát csinálni vagy orvosi kezelésekben segíteni.

Amikor beléptem az étkező kétszárnyú ajtaján, a szemeim őt keresték. Általában feltűnő jelenség volt az átlagos emberek között. De sehol nem láttam, ezért felkaptam egy csomag kártyát a játékasztalról, leültem a szokásos helyünkre és vártam.

Hamar meguntam a várakozást, ezért kiosztottam a kártyákat az asztalra, és rendezgetni kezdtem őket. Öt perc várakozás után elkezdtem különböző alakzatokat kirakni belőlük, hogy elfoglaljam magam. Már tíz perce ültem ott, és semmi jele nem volt. Hol lehetett?

Amint a kérdés megfogalmazódott bennem, Harry besétált az ajtón.

Olyan volt, mint valami filmben. Mintha egy fénysugár hirtelen megvilágítaná őt, mindenki figyelmét felkeltette a teremben. Minden szempár rá szegeződött, mintha híres lenne. Kivéve, hogy nem csodálattal vagy imádattal néztek rá. Még a legerőszakosabb bűnözők is ijedtnek látszottak, mintha félnének, hogy rájuk fog támadni. De nem tette.

Ehelyett csak megnyalta az ajkait és odajött hozzám, figyelemre se méltatva a pillantásokat. „Rose,” köszöntött, amikor leült, és egy kicsit meglepődtem, hogy így tett. Miután tegnap feldühítettem, egy részem azt gondolta, nem fog visszajönni.

„Szia Harry.”

És ez után csönd volt. Nem nyugodt, hanem kínos csönd, mert Harry nem szakította el a pillantását rólam. Próbáltam a feszültséget oldani azzal, hogy osztogatni kezdtem a kártyákat, hogy ne kelljen arra gondolnom, mit mondjak, próbálva elfoglaltnak tűnni. Megugrottam amikor Harry a kezemre tette az övét, hogy megállítson; egy meglepően gyengéd mozdulat volt.

„Hagyd, nem akarok kártyázni,” mondta. Meg akartam kérdezni, hogy mit csináljunk helyette, remélve hogy nem azt mondja, csak beszélgetni akar. Mert, bár kevés volt belőlük, nem tetszett, ahová az eddigi beszélgetéseink eljutottak. De szerencsére felállt és a játékasztalhoz ment. Meglepetésemre egy társasjátékot választott, és tudtam, hogy a Clue volt az a sötétzöld doboz miatt. Majdnem olyan színű volt, mint Harry szemei, csak a lélegzetelállító csillogás nélkül.

Visszajött és leült, kezében a dobozzal.

„Clue?” kérdeztem, hogy megerősítést kapjak.

„Ironikus, de igen.” mondta, miközben kivette a játék részeit a dobozból. A kedve sokkal könnyedebbnek tűnt ma, aminek örültem.

„Hát, ez rossz választás volt, mert bármi történjék is, nyerni fogok,” mondtam.

„Biztos vagy benne?” kérdezte, kihívó mosollyal az arcán.

„Igen, határozottan. Soha nem veszítettem még. Az egész családom ellen játszottam ötször és így is minden játékot megnyertem.” mondtam, mosolyogva az emlék hatására.

„Hát, akkor te valami különleges vagy, bárcsak én is ilyen tehetséges lennék,” mondta, szarkazmussal a hangjában. „És hadd találjam ki, a családod biztosan a legboldogabb, egy tökéletes, mocskosul gazdag család, és mindegyikőtök a Harvardon diplomázott vagy egy más menő orvosi egyetemen, igazam van?”

A feltételezései a családomról egy kicsit idegesítettek, hiszen amit mondott, nem is lehetett volna messzebb az igazságtól.

„Nem, igazából, nincs igazad. Az apám részeges volt és ott hagyott minket amikor kicsi voltam, aztán az anyám lelőtte magát, mert nem tudta feldolgozni a fájdalmat. Ezért a csóró nagyszüleimmel éltem egy ideig és alig volt mit ennünk. Szétdolgoztam magam, hogy jó jegyeket kapjak, amiket meg is szereztem, aztán saját lakásom lett és egy munka itt pénzért, amiért szintén szétdolgoztam magam. Szóval miért nem állsz le a hülye feltételezéseiddel és törődsz a saját dolgoddal?”

Az arckifejezése megfizethetetlen volt. „Sajnálom, Rose, nem tudtam.” mondta. A szemei megbánást tükröztek, de aztán emlékeztem, hogy a pszichopaták kitűnően utánozzák az emberi érzéseket, ezért nem tudtam, hogy őszintének vegyem-e a bocsánatkérést vagy sem.

Azért kicsúszott a számon egy „Semmi baj.” „De mivel ezt elmondtam, neked is el kell mondanod valamit magadról.”

„Rendben” vonta meg a vállát. „Mit akarsz tudni?”

Rengeteg minden volt, amit tudni akartam, ezért a szavak egyszerre hagyták el a számat. „Te ölted meg azokat a nőket? És ha igen, miért? Mi történt velük? És légy őszinte. Hol nőttél fel? Beszélsz még a szüleiddel? Hogyan érez a családod ezzel az egész dologgal kapcsolatban? És hol…”

„Uhh,” nevetett, és védekezően felemelte a kezét. „Lassíts, drága. Egyenlőre csak egy kérdésre válaszolok.”

Basszus. Valószínűleg többre is válaszolt volna, ha nem támadtam volna le az összes kérdésemmel egyszerre. Egy pillanatig gondolkoztam, nem akartam elrontani. Azt a kérdést akartam választani, hogy bűnös-e vagy sem, de egy részem még nem akarta tudni. És kétlem, hogy elmondta volna az igazat.

„Oké, ha kérdezlek megígéred, hogy őszintén válaszolsz?” kérdeztem.

Bólintott és összekulcsolta a kezeit, a szemembe nézve komoly kifejezéssel az arcán. Végül kiválasztottam a kérdést, amire remélhetőleg könnyű lesz őszintén válaszolnia, de mégis elég ahhoz, hogy bele lássak Harry Styles fejébe.

„Mitől félsz a legjobban?” kérdeztem végül. Harry nem válaszolt rögtön, helyette összehúzta a szemöldökeit, miközben elővett egy cigarettát és egy öngyújtót az inge zsebéből. Utálom ezt mondani, de amikor meggyújtotta a cigarettát és beleszívott, teljesen elvarázsolt engem. Nagyon szexi volt.

„Jó kérdés,” dörmögte, a szája sarkából kilógott a cigarettája. Türelmesen vártam, amíg visszatette az öngyújtót a zsebébe, és újra a szemembe nézett.

„Tényleg tudni akarod, hogy mitől félek a legjobban?” kérdezte, kifújva a kavargó füstöt a száján.

Bólintottam, remélve hogy beszélni kezd. Körülnézett, mintha valaki figyelne minket, és közelebb hajolt.

„A legnagyobb félelmem, hogy soha nem jutok ki innen. Hogy itt ragadok életem hátralevő részére. Nem lehetnek gyerekeim vagy házam vagy munkám, még saját ruháim sem. Hogy itt kell ülnöm ezekkel az idióta pszichopatákkal, és senkivel sem beszélgethetek normálisan, csak veled. Hogy be leszek zárva egy mocskos cellába, sikolyokat hallgatva és motyogásokat egész éjjel. Semennyit sem aludtam és szörnyen érzem magam. Ez a hely elég ahhoz, hogy bárki megőrüljön. És mi van, ha itt halok meg, Rose? Mi van, ha ez az épület minden, amit látok a következő 50 évben? Semmim sem maradt, mert semmit sem tudok adni. Temetés helyett emberek mennek majd el az épület előtt és azt mondják, „Hallottam hogy az őrült aki megnyúzott három nőt, végre meghalt ebben az intézetben tegnap este”, és örülnek majd hogy nem leszek, és ez lesz az utolsó emlék rólam, a pszichopata aki végre meghalt. És a legrosszabb, hogy ez a félelem soha nem múlik el, mert éppen itt vagyok.”

Kissé meglepődtem a beszéde miatt, nem vártam, hogy ennyi mindent megosszon velem. És hirtelen sajnálni kezdtem őt. Tudtam hogy nem kellene, mert ő még ennél is rosszabbat érdemel, de egyszerűen el sem tudtam képzelni, milyen rossz lehet neki. Bezárva lenni a Wickendale-ben a hátralevő életére, nem hangzott túl jól. És mi van, ha igazából ártatlan? Mi van, ha a semmiért ment keresztül mindenen? Elhessegettem a gondolatot, persze, hogy bűnös. Annak kell lennie.

„Ez most lehet, hogy gorombának hangzik, de nem mondhatom, hogy sajnállak,” mondtam neki. Ő csak sóhajtott és kivette a cigarettát a szájából, hogy kifújja a füstöt.

„Tudod, ha próbálnál összebarátkozni a többi beteggel, talán nem lenne ilyen rossz,” tanácsoltam. Harry csak megrázta a fejét.

„Aha, nem, kösz.”

„Miért nem?” csodálkoztam.

„Viccelsz? Itt a legtöbb ember nem tud kinyögni egy normális mondatot sem.”

„Ez nem igaz, sok beteg nem olyan őrült, mint amilyennek tűnnek. Próbáltál már beszélni velük?” kérdeztem.

„Nem, és nem is áll szándékomban.”

„Ez hülyeség.”

„Ó, ugyan már, Rose. Ne csinálj úgy, mintha egyáltalán a közelükbe mennél, ha a helyemben lennél. Elkerülnéd őket bármi áron, és ezt te is tudod.”

Hát, ezzel elhallgattatott. Igaza volt, valószínűleg egyikükkel sem akarnék összebarátkozni, ha a helyében lennék.

Harryre pillantottam, a szemei nem néztek rám, ezért nem láthattam, milyen érzelmet hordoznak. De hirtelen felnézett, és hosszú szempillái mögött zöld szemei még mindig kifejezéstelenek voltak. Az arca komoly volt, amikor kinyitotta a száját, és megszólalt.

„Lehetek én Mr. Green?” kérdezte.

Hirtelen nevetésben törtem ki, és rájöttem, hogy el is feledkeztem a társasjátékról. Azt vártam, hogy valami komolyat mond majd. „Persze.”

„Szép a nevetésed,” mondta.

„Tessék?”

„Azt mondtam, szép a nevetésed,” ismételte, mire az a hülye pír ismét az arcomra költözött. Utálom, amikor ez történik.

„Köszi,” motyogtam. Nem akartam elidőzni a hozzászólásán, és jobban elmélyíteni az arcom piros színét, ezért a kis akciófigurákra néztem az asztalon, és eldöntöttem melyiket választom.

Éppen mielőtt kiválaszthattam volna Ms. Scarlett-et és elkezdhettük volna a játékot, egy hatalmas mennydörgés rázta meg a termet. Harry és én egyszerre néztünk fel, bár az eget eltakarta előlünk a szürke mennyezet.

Egy Damian nevű beteg, aki nem tudtam, milyen bűncselekmény által került ide, a terem kicsi ablakához ment a sarokban. Vad szemekkel bámult ki, és izgatottnak tűnt.

„Vohóóó!” Suttogta rekedt hangján, megfordulva és a szemembe nézve. A terem elcsendesedett, és mindenki felnézett, hogy lássák az izgalom okát. „Vihar közeledik.”